Áttűnés: Privát kód


Sok évvel ezelőtt Tbilisziben vezettem először automata sebváltós autót. Hogy ne a városi forgalomban kelljen gyakorolnom az új technikát, először Lloyd ült a volánhoz, aki odahaza, az Államokban sokat vezetett, de Európában még soha. Az első kereszteződéshez érve megkérdezte: „Mit jelent az a piros tábla a fehér vonallal? Meg kell állni?” „Nem, Lloyd. Behajtani tilos.” Aztán: „És az a sárga rombusz?” „Főútvonal, nekünk van elsőbbségünk.” „De hát minek azt kiírni, inkább a keresztutcába tennének ki STOP-táblát.” A sokadik kérdésre gyanút fogtam, és megkérdeztem: „Nektek hány oldalas a KRESZ-könyvetek?” „Hát vagy húsz. Nálunk ilyen táblák nincsenek. Mindenkitől elvárják, hogy józan ésszel vezessen, és ha kétséges, kiírják szöveggel.”

Tapasztalatom szerint a tbiliszi sofőrök is Lloyd bölcs elvei alapján vezetnek. Nem sokat adnak a közúti táblákra, sokkal inkább privát kódokkal élnek: hangjelzéssel, villogással, kézjelekkel, átkiabálással. És az autókon olyan egyedi jelzésekkel, amelyek egyetlen KRESZ-ben sem szerepelnek, de minden közúti táblánál fontosabb információkat adnak a tulajdonosról és szándékairól.

Tbiliszi, zsidó negyed. Az utolsó hetesre vagy nem tellett, vagy olyan tökéletes rendszám csak a Messiásnak jár.

Ellenségem ellensége

Tulajdonvédelem grúz módra


Tbiliszi

Niko Pirosmani (1862-1918): Vonat a kakheti borvidékről Tbiliszibe


Goran Bregović zenéje Nana Dzsordzsadze შეყვარებული კულინარის 1001 რეცეპტი / Shekvarebuli kulinaris ataserti retsepti (A Chef in Love, 1996) c. filmjéhez. Az 1910-es évek tbiliszi konyháját és életét illusztráló film orosz szinkronnal itt látható.

oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine


A győzelem napja


Noratusban, a középkori örmény temető mellett kis bódé, vidám öregasszony árul benne híg kávét, kötött zoknit, pólót az örmény ábécé betűivel. Az örmény népviseletes babák között kifeszítve a nemzeti zászló, rajta póló Nikol Pasinjan képével. Letérdelek, hogy szemből fotózzam, az asszony elmosolyodik. „Nikolka”, simogatja meg szeretettel a képet.


„Mik a kilátások?” kérdezem házigazdánkat az odzuni templom mellett. „Kilencvenkilenc százalék, hogy megszavazzák.” „És nem lehet, hogy akkor majd az oligarchák fogják tüntetésre szólítani a híveiket és lezárni az utakat?” Legyint. „Az oligarchák, azok már rég elszöktek a pénzükkel.”


Karahunj, az örmény Stonehenge után autómosó, mellette kifőzde, modern karavánszeráj, ahol egyaránt ellátnak gazdát és jószágot. A falon tévé, Nikol Pasinjan tartja bemutatkozó beszédét a parlamentben. Szokatlan látvány öltönyben az elmúlt hetek katonazubbonyos outfitje után. „Mit mond?” kérdezem a felszolgáló fiút. „Azt, hogy minden jó lesz,” mondja lelkesen.


Délután kettő körül érünk a noravanki sziklakolostorba. A kolostor kapujánál taxisok guggolnak, családok állnak, senki nem mozdul, mindenki az autórádióra figyel. A taps éppen akkor tör ki, mikor kiszállunk a buszból. „Győzelem?” kérdezem tőlük. „Győzelem”, mondják sugárzó arccal. „Mennyivel?” „Ötvenhárom negyvenkettő ellen.” Kezet rázunk. A rádióból szakadozva tör elő a tömeg éljenzése Jereván főterén.


Noruz királyokkal


Nou Ruz, Új Fény, a tavaszi napéjegyenlőség napja, március huszonegyedike, avagy Farvardin arkangyal havának elseje, újév napja a perzsa naptárban. A bazárokat már hetekkel előtte háromkirályok, zoroasztriánus papnak öltözött és szerecsennek kifestett énekesek járják, újévköszöntő dallal kívánva szerencsét az árusoknak és mindenkinek, aki némi apróval honorálja őket. Nekem is szerencsét hoztak, mert noha a gép nem volt autofókuszra állítva, ennek ellenére a felvételt nem zavarja, hanem kifejezetten sejtelmessé teszi a homályosság. A közepe táján, amikor közelebb jönnek, még éles is lesz a kép, aztán ahogy távolodnak, úgy nő mögöttük a homály, mintha belevesznének a bazár vibráló fényeibe.


Kétezerötszáz éve ezen a reggelen Darius király és utódai a perszepoliszi királyi fogadócsarnok, az Apadana keleti kapujában álltak főnemeseik és papjaik között, hogy köszöntsék a felkelő nap első sugarát, majd fogadják a huszonegy tartomány követeit. Az ajándékokat hozó követek ma is ott sorakoznak kőbe faragva a keleti lépcsőfeljárón, ahol felvonultak, s az északin, ahol elhagyták a királyi csarnokot. A legjobb időpontban, délután ötkor megyünk fel a palotához, hogy lássuk, hogyan festi meg a lenyugvó nap fénye őket, hogyan kelti életre minden nap egy órára, kétezerötszáz éve.

persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1 persepolis1

A perszepoliszi ajándékozás olyannyira emblematikussá vált a perzsa kultúrában, hogy Marcell Mauss klasszikus antropológiai alapművének, Az ajándéknak a perzsa fordítását is egy perszepoliszi ajándékvivő követ képe illusztrálja.


Mint ahogy a király meglátogatása is. Perszepoliszban nincs többé király, amióta Nagy Sándor és fővezérei azon a részeg éjszakán felgyújtották Xerxész palotáját. Irán népe ezen a napon az országalapító Nagy Kürosz sírjához járul. A paszargadei síkságon magányosan álló, egyszerűségében is fenséges síremlék körül színes tömeg hullámzik. Médek Hamadánból, kurdok és bakhtiari nomádok a Zagrosz hegységből, azerik és khuzesztániak, örmények és beludzsik, egymást fotózva és egymással fotózkodva, rácsodálkozva egymásra és a perzsa birodalom nagyságára. Magától értődően és örömmel fogadják be Európa követeit is, Athén örököseit, akik annyi évszázad után végre jobb belátásra tértek, és eljöttek leróni tiszteletüket a perzsa nagykirály előtt.






Láthatatlan városok: Lemberg nevei

Lemberg, a bernardinusok tere, háttérben az orthodox templommal

A budapesti FUGA Építészeti Központban tartott Láthatatlan városok sorozatunkban azt mutatjuk be, hányféle módon válhat egy város láthatatlanná, s hogyan lehet – ahogy túráinkon igyekszünk – ismét láthatóvá tenni őket. Vannak városok, amelyek, mint a prágai zsidó negyed vagy a tbiliszi óváros, fizikailag semmisültek meg, úgyhogy fotók, rajzok, elbeszélések révén kell rekonstruálnunk őket. Másokban, mint a barokk Rómában, a felszín alatt, láthatatlanul feszül az a struktúra, amely megteremtette és évszázadokon át gyarapította őket. Megint másokban, mint a háború utáni Csernovicban és Berlinben, az a kultúra tűnt el, amely a várost, mint önmaga kulisszáját létrehozta és értelmezte.

Muzaffar-ed-Din perzsa sah Lwówban, a Kordyan fotóműteremben, 1905-ben. Mellette fia és örököse, Ahmad Mirza, a „kis herceg”, akiről korábban írtunk

Lemberg talán az utóbbiakra hasonlít, de mégis alapvetően más. Innen nemcsak az a kultúra, hanem az a nép is eltűnt, amely ezt a várost létrehozta. És nemcsak egy nép, hanem több is. A 13. században egyszerű váralji piacként létrejött települést 1349-ben Nagy Kázmér tette Kelet-Lengyelország kereskedelmi központjává, ő építtette pompás reneszánsz főterét, s ő hívta be a főtér két oldalára az örmény és a zsidó negyed lakóit, a mindezt megépítő olasz mestereket, és persze a lengyel, német és magyar polgárságot, amely ma már csupán a városnegyed méretű Lyczakówski temető lakója. A többieket a háborúban irtották ki, vagy a háború után telepítették át a nyugatabbra tolt Lengyelországba. Helyükbe a falvakból vagy az elpusztult szovjet városokból költöztettek be ukránokat. Lemberg, Lwów, Lemberik, Lvovi, Ilyvó, Leopolis mind eltűntek. Csupán Lviv maradt.

Lwów promenádja Sobieski János lengyel király szobrával, amelyet 1945-ben népével együtt kitoloncoltak nyugatra

Az új lakók számára új történelmet írtak. A szovjet Lviv/Lvov történelme az 1939-es szovjet bevonulással kezdődött. Ami az előtt volt, azt vagy ukránosították, vagy elfelejtették. A zsidó emlékeket elbontották, ezekre az azóta is beépítetlen üres helyek emlékeztetnek. A lengyel utcaneveket és emlékműveket ukránra cserélték fel. Jellemző, hogy Lvivben nincs antikvárium, hiszen a régi könyvek nyelvét senki sem érti.

Középkori ház az Örmény és Krakkói utca sarkán

A múlt azonban előszivárog a falakból. Szó szerint: a hámló vakolatok alól lengyel, német és jiddis feliratok sokasága tűnik elő, amelyeket az időközben lembergi lokálpatriótává vált lakók lelkesen üdvözölnek, konzerválnak és publikálnak. Megjelentek a lengyel világ és a Monarchia iránti nosztalgia jelei, cégtáblák, kávézók, műemlékismertetők. És kialakult egy olyan gazdag helytörténeti irodalom, amelyben helyi ukrán szerzők rekonstruálják a soknevű és soknemzetiségű város történetét. Ezek alapján tartunk mi is előadást Lemberg múltjának és városszerkezetének történeti rétegeiről 2018. április 5-én, csütörtökön délután 6-kor a FUGA Építészeti Központban, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt. Mindenkit szeretettel várunk.

Ócskapiac a Sloski téren

Rózsaszínű levelek 33



ДЛЯ ВОЕННОПЛѢННЫХЪ
pour ples risonniers de guerre (!)
ПОЧТОВАЯ КАРТОЧКА

Кому: Wohl.g. Freulein Antonia Zajác
Куда: B. III. Kiskorona gasse 52.
in Budapest, Ungarn




Előző levelek (térképen szürkével):

Galícia, 1915?
Galícia, 1915. szeptember 14.
Galícia, 1915. szeptember 13.
Galícia, 1915. szeptember 9.
Galícia, 1915. augusztus 27.
Galícia, 1915. augusztus 22.
Galícia, 1915. augusztus 6.
Galícia, 1915. augusztus 2.
Galícia, 1915. július 25.
Galícia, 1915. július 14.
Galícia, 1915. július 12.
Galícia, 1915. július 6.
Galícia, 1915. június 25.
Galícia, 1915. június 10.
Debrecen, 1915. június 5.
Budapest, 1915. június 1.
Budapest, 1915. március 1.
Budapest, 1915. február 10.
Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
Karl Timó Kriegsgefangener in Kamienka
Goub. Penza
Woinsky Komissia
Kontora Lewita
Russland.

1916. V/2. Liebe Janka!
Ich teile diehr mit das ich diehr schon sehr oft geschrieben hábe, áber leiter fon diehr noh bischer keine schreiben erchalten, was betait das? fon Meine Eltern hábe ich schon eine karte erhalten. Schreibe miehr wie es diehr geht, hofendlich beser als miehr.
Es küst dich
filmals.
Károly p.c.k.

Schönen grus an der ganze familie

Kedves Janka!

Tudatom veled, hogy már gyakran írtam neked, de sajnos eddig még nem kaptam írást (levelet) tőled. Mit jelent ez? A szüleimtől már kaptam egy lapot. Írj, hogy vagy, remélem jobban mint én.
Sokszor csókol
Károly p.c.k, (Pocok?)

Szívélyes üdvözlet az egész családnak.


[A korábbi, időpont és hely nélküli értesítés után ez az első hazaérkezett és megőrződött rózsaszínű levelezőlap. A címzett most bizonyos Janka, de szövegből áradó szeretet és a címzés azonossága miatt ez ugyanúgy Zajácz Antóniának íródott; talán egy Lengyelországból hozott becenév lehet.

Közel nyolc hónap telt el a fogságba esés óta, és semmi nyoma a Kamenkáig, a Penzai Kormányzóság egy ma is létező települése melletti hadifogolytáborig vezető útnak.

A harci cselekményekről, amelyek során Timó Károly fogságba esett, a kiadott höferekből semmi sem olvasható ki, de valami írás, egy ingatag dokumentum azért fennmaradt: a frontról küldött lapok feltüntetik Martini zászlóaljparancsnok nevét.

Rövid bolyongás után sikerült rábukkanni az ún. Sematizmusok könyveiből a legkorábbi, 1916-ra vonatkozó kötetre. Négy Martini névre szűkült a keresés.

A hadiszerencse most sem hagyott el: Martini Róbert nyugalmazott ezredes 1933-ban Sopronban kiadott egy visszaemlékezést Egy 18-as honvéd naplója címen. És a visszaemlékezéseinek a közepe táján feltűnik – bár a név említése nélkül – „a modern magyar irodalom egyik fejedelme”, Molnár Ferenc. A tovább anekdotázó történetfüzérből a következőkben az ősz beállta előtt egyetlen jelentősebb hadiesemény rajzolódik ki. A Tarnopolt nyugatról és északról körbeölelő hadosztályok egy rosszul átgondolt, tüzérségi támogatás nélküli támadást kezdeményeztek a Stripa és Stubla mocsaras völgyei mögött magukat jól beásó cári csapatok ellen.


A kudarcos támadás eredményeként „9 tiszt és 1700 honvéd halott és sebesült. Az ezred, mely reggel még 3000 fegyverrel indult el, éjfélkor már csak 1300 emberből áll.”

A Stubla (Stubiel)-folyó vidéke, Dubnótól északkeletre. Valószínűleg itt morzsolták fel a Martini zászlóaljat. Kivágat a Google Earth Pro alkalmazásból

Hogy hadifogolyveszteségeik lettek volna, arról a leírásban egy betű sincsen. Timó Károly és sorstársai a szavak és sorok közötti spáciumban tűntek el.


Bruszilov tábornok fejében a térképek fölé hajolva kezdenek összeállni egy leendő áttörés vázlatai.]

Ferenc Ferdinánd három halála


A szarajevói zsinagógákról szóló előző posztunkba kakukktojásként került bele a kis színes Gavrilo Princip jugoszláv emléktáblájáról, amelyet a bevonuló német hadsereg 1941. áprilisában lecsavarozott és elküldött Hitlernek születésnapjára. A kakukk most kikél a tojásból, és meglebegteti szárnyát.

Deák Tamás hívta fel rá a figyelmet, hogy a tábla leszerelését a német hivatalos filmhíradó, a Deutsche Wochenschau is olyan jelentősnek tartotta, hogy az adott hét valóban világrengető eseményeiről szóló huszonnégy percből fél percet ennek szentelt. Ha rákattintunk, 11:38-nál kezdődik a jelenet.


„In Sarajewo. Hier wurde am 28en Juni 1914 der österreichische Tronfolger Erzherzog Franz Ferdinand durch das feige Attentat eines serbischen Studenten niedergestreckt. Diese Schüsse waren das Signal zum Weltkrieg. – Die Marmortafel, die diesem Ort von Volksdeutschen entfernt, und dem deutschem Wehrmacht übergeben. Sie trägt die Inschrift: »An dieser historischen Stätte erkämpfte Gavrilo Princip Serbien die Freiheit.« Der Führer überwiest die Tafel der Berliner Zeughaus.”

„Szarajevó. Itt végzett 1914. június 28-án egy szerb diák aljas merénylete Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökössel. Ez a lövés adta meg a jelt a világháborúra. – Itt a márványtábla, amelyet a volksdeutschok eltávolítottak e helyről és átadtak a német hadseregnek. Felirata: »Ezen a történelmi helyen vívta ki Gavrilo Princip Szerbia számára a szabadságot.« A Führer a táblát a berlini Zeughausnak adta át.”

A híradó hangsúlyozza, hogy a táblát nem a hadsereg, hanem a helyi volksdeutschok szerelték le és továbbították a hadseregnek. De a makulátlan fehér ingbe-nyakkendőbe öltözött, jól koreografált kis masírt leíró tucatnyi fiatalember spontaneitása nem több, mint egy CÖF-meneté, nem is szólva arról, hogy az akcióhoz – ugyancsak spontán módon – a Wehrmacht katonazenészei és tisztjei asszisztálnak. És ha még azt is tudjuk, hogy a felvételeket Heinrich Hoffmann, Hitler személyi fotográfusa készítette, aki utána azonnal felszállt Hitlernek a tábláért előre elküldött különvonatára, a Sonderzug Amerikára, hogy másnap már Mönichkirchenben fotózhassa az ötvenkettedik születésnapját ünneplő Führert, amint elmélyülten szemléli a táblát, úgy egyértelmű, hogy jó előre megtervezett és előkészített szimbolikus eseményről volt szó.


Hitler ugyancsak rendkívül spontán pózban szemléli a két és fél zombi által körbeállt táblát. Tudjuk, hogy csak Hoffmannak volt szabad fényképeznie őt, és csak beállított pózokban, olyan pózokban, amelyek méltóak voltak a nagy államférfihoz. Ezeket a pózokat a klasszicizmus és romantika festészete és szobrászata által kialakított toposz-tárból kölcsönözték, és mi is abból érthetjük meg őket. Ez itt a „nagy hadvezér mereng Róma romjai fölött” toposz. Amiből újra csak azt sejthetjük, hogy a táblának nagyobb jelentősége volt számára, mint pusztán egy Versailles által létrehozott természetellenes államalakulatból származó hadizsákmánynak.

Hitler helyeselte Ferenc Ferdinánd kiiktatását a trónutódlásból, noha elítélte a gyilkosokat. A szlávbarát trónörökös cseh feleséggel a szlávokkal való kiegyezés és a német elem háttérbe szorulásának veszélyét jelentette az ő és elvbarátai számára. Nem csoda, hogy megkönnyebbült örömmel ünnepelte a müncheni Odeonplatzon a háborút, amely leszámol a német élettérre törő Szerbiával és Oroszországgal. Erről éppen Hoffmann készített képet, amelyen húsz évvel később a Führer kívánságára ki is kereste őt. Mindegy, hogy az a figura tényleg a fiatal Adolf-e, vagy, mint egyesek állítják, Hoffmann némi retusálása is kellett az azonossághoz: a lényeg, hogy Hitler rajta akart lenni azon a képen, ott akart lenni a dicsőséges német Sturm origójában. A szarajevói pisztolylövés nullpontja az, amely elindította őt és a német népet a helyes pályán, s most, hogy ez a pálya – Versailles megaláztatása ellenére, s azt dicsőségesen eltörölve – zenitjére ért, és már csak Oroszország legyőzése van hátra, a Führer erre a kiindulópontra tekint vissza az elébe hozott Princip-táblát szemlélve.


Hogy a jugoszláv állam 1930-ban – magánadománynak feltüntetve – táblát helyezett el a Princip-gyilkosság színhelyén e felirattal: „На овом историјском мјесту Гаврило Принцип навијести слободу на Видов-дан 15. јуна 1914” – „Ezen a történelmi helyen hozta el Gavrilo Princip a szabadságot Szent Vitus napján, 1914. június 15-én” (azaz a gregorián naptár szerint 28-án), azzal sikerült kivívnia nemcsak egykori világháborús ellenfelei, hanem szövetségesei felháborodását is. Hogy a Deutsche Allgemeine Zeitung szerint ez „szörnyeteg és eltűrhetetlen provokáció”, az német részről csak természetes. De a London Times is azt írta: a tábla „olyan aktusnak állít emléket, amely a nagy háború, s az ezzel együtt járó minden szörnyűség és általános szenvedés közvetlen kiváltó oka volt”. Churchill az ekkortájt megjelent The Unknown War-ban „az aljasság emlékművének” nevezte „a Princip honfitársai által nemrég emelt táblát, amely egyszerre állít emléket az ő és emezek becstelenségének”. Robert William Seton-Watson kortárs brit történész szerint pedig a Princip-emléktábla „minden helyesen gondolkodó ember arculütése”.

A szarajevói volksdeutschok átadják a Princip-táblát a német hadseregnek

De nem érthetjük meg a tábla állításának igazi okát, ha nem ismerjük a mítoszt, amelybe illeszkedik. A kulcsot a Vidovdan, Szent Vitus napjának látszólag fölösleges archaizmusa adja meg a szövegben. Ezen a napon, 1389. június 15-én vált mártírrá az egész szerb nemzet, élén Lázár fejedelemmel, a koszovói síkon, mindhalálig ellenállva az oszmán hadseregnek. Ez a szerb történelem nullpontja, ide kell visszatalálni, innen kell újra kezdeni az ott sajnálatosan rossz irányba fordult történelmet. Ez az úgynevezett koszovói mítosz, amely a 19. századi szerb romantikában alakul ki, s amelynek a 20. század összes Belgrádból kiinduló balkáni háborúját köszönhetjük. Vitus napján zsarnokot ölni, a győztes szultánra lesújtó mondabeli Miloš Obilić szerb dalia példájára, archetipikus cselekedet: s így ha egy szerb dalia Vidovdanon öl meg valakit, az szimbolikusan igazolja, hogy az illető zsarnok volt. Princip vidovdani golyója egyetlen pillanat alatt előállította azt az archetipikus konstellációt, amelyre az őt felbujtó szerb katonai vezetésnek szüksége volt, hogy a Balkán újrafelosztásáért vívott harcot szent nemzeti háborúnak állíthassa be. Innentől kezdve a Boszniáért folyó küzdelem nem pusztán a török által odahagyott konc fölötti marakodás volt, amelyben, mint azt a következő száz év történelme mutatja, éppen a bosnyákok kívánták a legkevésbé a szerb győzelmet, hanem olyan szükségszerű történelmi aktus, amely elvezet az 1389-ben rossz felé fordult történelem korrekciójához. Ez a nullpont és ez a mítosz néz szembe a mönichkircheni vasúti kocsiban őt szemlélő Führer mítoszával és nullpontjával.

Princip és összeesküvő-társai mint vidovdani hősök. Lent: Az 1939-ben Princip sírja fölött emelt „Vidovdani hősök kápolnája” a szarajevói régi orthodox temetőben


A tábla aztán a berlini Zeughausba került, amely ekkor Arsenal néven katonai múzeum volt. Itt rendeztek nagy kiállítást a jelképes hadizsákmányokból, amelynek középpontjában éppen a Princip-tábla állt. Ide került az 1918-as kapituláció aláírásának francia vasúti kocsija is, tanúskodván Versailles szégyenének eltörléséről. Az épület ma Deutsches Historisches Museum, ahol, immár kiállítási tárgyként, továbbra is felbukkannak hasonló rekvizítumok, például az a nagyon hasonló üzenetű zágrábi bronztábla, amely a magyar címer megtiprásával igyekszik új öntudatot adni a fiatal délszláv államnak.

A Gavrilo Princip-emléktábla a Zeughaus hadizsákmány-kiállításán


Berlin ostroma idején a tábla a német mítosszal együtt megsemmisült. Szarajevóban pedig a jugoszláv partizánok állítottak helyette másikat 1945. május 7-én, egy nappal a német kapituláció előtt, azzal a szöveggel: „Örök hálával Gavrilo Principnek és a német megszállók ellen harcoló elvtársainak.” Egyelőre tehát a szerb mítosz kerekedett felül, új, népi hangszerelésben. 1953-ban, amikor az épületet a merényletet szervező Ifjú Bosznia mozgalom múzeumává alakították, új tábla került a helyére, új felirattal: „1914. június 28-án Gavrilo Princip erről a helyről fejezte ki pisztolylövésével a népi tiltakozást a zsarnokság ellen, és népünk évszázados törekvését a szabadságra.” Ez a tábla akkor tűnt el, amikor 1992 és 1996 között Szarajevó népe is ugyanerről a helyről fejezte ki géppuskalövésekkel tiltakozását és szabadságvágyát a várost négy éven át gyilkos ostromgyűrűbe fogó szerb nacionalizmus zsarnokságával szemben. Ma csupán annyi áll itt bosnyákul és angolul: „Innen követett el merényletet Gavrilo Princip 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös és hitvese, Sophie ellen.”

2014. június 28-án, amikor ezt a táblát felavatták, egy másik emlékmű avatására is sor került Szarajevóban. A kis tér Szarajevó város legnyugatibb végén áll, amelyet mégis Kelet-Szarajevónak neveznek. Ez a városnak az a része, ahová az ostrom alatt a szerbek kiköltöztek, majd a háború után nemzetközi segélyből új lakótelepeket építettek. A város két része között semmilyen fizikai határ nem húzódik, mégsins közöttük gyakorlatilag semmilyen érintkezés, sem tömegközlekedés. Itt állították fel Gavrilo Princip új, heroikus szobrát, s a teret, az újonnan formálódó városnegyed egyik első közterét is Gavrilo Princip Parknak nevezték el. A mítosz tovább él.

Az új Princip-emlékmű a Google Street View-ban, és felavatása a centenáriumon


A merénylet legelső emlékei azonban jóval korábbiak az 1930-as emléktáblánál. A helyi papírboltok már száz éve a katasztrófaturizmus szolgálatába álltak, s azonnal hozzáfogtak olyan képeslapok kiadásához, amelyek a Latin-híd környékét nem pusztán városi látképként, hanem a merénylet helyszíneként ábrázolták, gyakran kis kereszttel is jelölve a pontos helyet.







A szuvenír-képeslapokat többnyire a Ferenc Ferdinánd-emlékbélyegekkel látták el, amelyek a hercegi pár mellett az emlékükre tervezett, de soha meg nem valósult szarajevói bazilikát (lásd alább) is ábrázolták

1917-ben pedig, a merényleg harmadik évfordulóján az első tábla is megjelent a helyszínen, kijelölve az összes későbbi emléktábla helyét. Ezt a táblát az osztrák-magyar kormányzat állította Moritz Schiller csemegeboltján, ahonnét kilépve Princip a trónörököst lelőtte. A kizárólag bosnyák nyelvű, kereszttel és császári koronával ellátott tábla így szólt: „Ezen a helyen szenvedett gyilkos kéztől vértanúhalált Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége, Sophie Hohenberg hercegnő.”

A tábla szemből, a rakpart és a Ferenc József utca felől nézve. Legalul a felrakására szolgáló állványzat




Bosznia-Hercegovina kormányzata pedig már 1916-ban pályázatot írt ki a hercegi pár nagyobb szabású vértanú-emlékművére. A pályázatnak magyar nyertese volt, Bory Jenő (1879-1959), a kitűnő szecessziós szobrász és építész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem későbbi rektora, akit 1915 januárjában hadmérnökként vezényeltek Szarajevóba. Itt az érseki szeminárium vezetője, Pater Puntigam, a főherceg helyi kultuszának előmozdítója mutatta meg neki a trónörökös véres ingét, s avatta be őt a történetnek abba a koncepciójába, amely az emlékműben testet ölt.

Minthogy a tett helyszínén, a szűk Ferenc József-utcában nem volt hely az emlékmű számára, itt csupán egy 2×1 méteres öntött acél táblát süllyesztettek a kövezetbe azzal a latin nyelvű felirattal: „Hoc loco die 28. Junie 1914. vitam et sanquinem fuderunt pro Deo et patria Franciscus Ferdinandus archidux eiusque uxor ducissa Sophia de Hohenberg.” („E helyen adta életét és vérét Istenért és hazáért Ferenc Ferdinánd királyi herceg és felesége, Hohenberg Zsófia hercegnő.) Valószínűleg ez a süllyesztett tábla adta az ötletet ahhoz az 1953 utáni újabb emlékműhöz, amikor a merénylő, Gavrilo Princip lábnyomait süllyesztették a járda kövezetébe.

A tábláról nem maradt fent olvasható kép, s más-más források más-más szövegváltozatra emlékeznek. Ez itt a megszállt Belgiumban kiadott Belgischer Kurierből, a Deutsche Kurier helyi változatából.

A voltaképpeni emlékmű a rakpart szemközti oldalára, a Latin-hídnak a házzal szemközti hídfőjéhez került. A két oszlop a hercegi pár bronz reliefjét tartotta, alatta Pietà-szoborral és örökmécsessel. A szimmetria kedvéért a másik hídkorlátnál is kialakítottak egy félköríves márvány padot, amelyen ülve el lehetett elmélkedni a történelmi színhelyen.

Az emlékoszlop a relieffel, és különféle gyászoló csoportokkal





Bory Jenő reliefjének modellje. Tolnai Világlapja, 1916. aug. 10.

Az emlékmű-együttes három darabja az avatáskor

Ez még csak a kezdet volt. Pater Puntigam további gyűjtést kezdeményezett, hogy még nagyobb szabású emléket állítsanak a hercegi párnak: egy nagy, neoromán stílusú templomot Ferenc Ferdinánd, és egy ifjúsági otthont Zsófia hercegnő emlékére. Mindkettőt Bory Jenő tervezte. Az első hárommillió koronás alap összegyűlt, s Bory már hozzá is fogott a kivitelezéshez, amikor a Monarchia fegyverszünetre, majd visszavonulásra kényszerült Szarajevóból. A templom sosem valósult meg, de Bory Jenő saját visszaemlékezése szerint ennek ihletésére alkotta meg székesfehérvári otthonát és műtermét, a Bory-várat. A bevonuló szerb csapatok az emléktáblákat és az emlékművet is eltávolították. Csupán az íves pad maradt meg a történet ártatlannak tűnő, de a beavatottak számára sokatmondó rövidítéseként.

A Ferenc Ferdinánd-emléktemplom modellje, és Bory Jenő más szarajevói emlékműveinek tervei. Új Idők, 1916/2, 21-22.

De a történetnek még nincs vége. Kiderült ugyanis, hogy az emlékmű eredeti bronz reliefje mégiscsak túlélte a viharos évszázadot a múzeum pincéjében. 2001-ben pedig a városi tanácsban javasolták, hogy az oszlopok helyreállításával az eredeti helyére állítsák vissza. Egyelőre annyi történt, hogy az emlékmű helyén plexi táblát állítottak fel, rajta az eredeti szobor kicsinyített rajzával és történeti magyarázattal.



Mindez jól illeszkedik az utóbbi évtizedekben körvonalazódó új bosnyák történelemkoncepcióhoz, amelynek három pillére a független középkori bosnyák királyság, a gazdag kultúrájú és toleráns oszmán Szarajevó, és az osztrák-magyar időszak gazdasági és szellemi fellendülése. Az osztrák idők középületeit és vívmányait városszerte hangsúlyozzák. Az egykori Ifjú Bosznia múzeumot mára Bosznia osztrák-magyar aranykorát bemutató múzeummá alakították át. A szarajevói centenáriumi ünnepségen a bécsi filharmonikusok Haydn császárhimnuszát játszották. Az Austria Felix ideje a bosnyák történelem új nullpontjává vált. A merénylet emlékműve újabb mítosz szolgálatába állt.