Útrakelni


milyen könnyű a menny
a műhely már sötét

Egész nap az évvégi könyvelésen dolgoztam. Mennyi szép utat idéz fel a hotelszámlák madeleine-illata. Léghatlan tasakba helyezem őket, hogy öregkoromban majd belőlük szippantsam Szicília és Grúzia emlékét. Éjjel kettő van, üres az asztal. Erős yünnani teát iszom. Két óra múlva indulok Rómába, aztán még tovább. Az utak csak a kegyelem éveiben vezetnek oda és vissza is, mindig máskor csak elfelé, mint a folyók. Magam mögött hagyom az évet.


Wu Zhen (1280-1354) a maga életében nem számított különösebben híresnek, sem sikeresnek. Csak a mongol uralom után, a Ming-korszakban fedezik majd fel a festők, s emelik a követendő Négy Mester sorába. Hivatalt sosem kapott, kis birtokára visszavonulva élte remete-életét. Hegyeket festett és folyókat, s az egyetlen kicsi, karikatúraszerű figura, aki újra és újra felbukkan képein, egy magányos halász (aki persze egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik: az öreg halásznak nagyon is megvolt a maga társadalomkritikai konnotációja a taoista hagyományban). A kínai képekre olyannyira jellemző ürességbe pedig saját verseit írta.

红叶村西夕照余,
黄芦滩畔月痕初。
轻拨棹,且归与,
挂起渔竿不钓鱼


Hóngyè cūnxī xìzhào yú
huáng lú tān pàn yuè hén chū.
Qīng bō zhào, qiě guī yǔ
guàqǐ yúgān bù diàoyú.

vörös leveleken utolsó fény ragyog
arany nád korai hold árnyékát veti
evezőt moccant, ideje indulni
botját elrakta, nem fog már halat

A tágas, nagy űr, amelyet a néző képzelete tölt ki, a Yuan-korban már konvenciónak számított. Szép, ahogy Wu Zhen ezzel a konvencióval játszik. Nem a tágasság közepére helyezi a figurát, ahogy szokták, hanem egészen a kép aljára, úgy, hogy a teljes, nagy láthatatlan tágasság fölötte van. A figura előtt csak egészen kicsi látható tér marad, de a konvenció folytán alája is ugyanakkora tágasságot képzelünk. Ezt a tágasságot nem látjuk, de biztosan tudjuk, hogy ott van, ahogy a figura is biztosan tudja, s rábízza magát, ahogy útrakel.


Szarkák szilvaágon


A gazdag kínai házak többnyire vörös lábazatos, dísztelen fehérre festett, szürke cseréptetős magas fallal vannak körülvéve. Egyetlen ékességük a hatalmas kapu, de annak megadják a módját. Külön kis előreugró, kétemeletes építmény, a felső szinten és a két kapufélfán enyhén ívelt cseréptetővel, s minden felületét freskók és kalligráfiák díszítik, amelyek a ház rangjáról, gazdagságáról és jólétéről tanúskodnak. Ezt az állandó díszítést minden holdújévet megelőzően változó dekorációval is kiegészítik, amely aztán egész évben ott marad: a kapufélfákon felülről lefelé vonuló jeles mondásokkal, a kapuk fölött a boldogság jelével, s a két kapuszárnyon a két óriás kapuőrrel (門神 ménshén), Shenshuval 神荼 és Yuleijel 鬱壘, akik eredetileg a Nyugati Hegyek szorosában állnak a holtak ösvényén, s valahányszor ártó szellem akar feljönni az alvilágból, megragadják és a tigrisek elé vetik azt. Emiatt gyakran őket is tigris-, vagy még inkább bájos macskafejjel ábrázolják a kapukra ragasztott bajűző képeken, már csak azért is, mert a patkányokat távol tartó macska is bajűző jószág, az ő képe is gyakori eleme a kapu állandó dekorációjának.



A kapu két belső oldalát általában két szép zsánerkép díszíti a 文人畫 wénrénhuà, a tudós kalligráfusok – többek között blogunk névadója, Wang Wei – könnyed kézzel odavetett, vázlatos stílusa szerint. Az egyik többnyire szép hegyi tájképet ábrázol, szélcsavarta öreg fenyőkkel, a hegyek között remetelakkal, ahol a mindennapok forgatagában megfáradt lélek, akárcsak ebben a házban, megnyugvásra talál. A másik képen pedig nagyon gyakran madarakat látunk, amelyek virágos ágakon állnak vagy szállnak le éppen, egymással cserregve vagy egymáshoz simulva. A madarak szarkák; a virágzó ágak pedig szilvafa ágai.

Xu Beihong: Szarkák virágzó szilvafán

A kínai festészet egyik legfontosabb műfaja, a „madár-virágon” a 10. században, az Öt Dinasztia (907-960) idején alakult ki. Legnagyobb mestere a szecsuáni Huang Quan (黃筌, 903-965) volt, s az ő híres „katalógus-képén” találkozunk az első kínai szarka-ábrázolással is.

Huang Quan: Madarak, rovarok és teknősök természet után (寫生珍禽圖). Peking, Palotamúzeum


A sokféle szárnyas közül a szarka nemcsak hosszú farkával tűnt ki, hanem azzal is, hogy neve, 喜鹊 xĭquè „boldogságmadarat” jelent. Első szótagja megegyezik a 喜 xĭ, „boldogság” szóval, amelyet újévkor minden ház kapujára felragasztanak: ezt látjuk a poszt kezdőképén, Shaxi egykori leggazdagabb háza, az Ouyang-ház kapuján is (amelyről még írni fogunk). Ugyanez a szótag szerepel a 喜欢 xĭhuān, „szerelem” szóban is, amelynek ilyenformán közvetítőjévé és hírnökévé válik. Egy népszerű legenda szerint például egy híres elválasztott szerelmespár bizonyos időközönként szarkák által alkotott hídon tud ismét találkozni. Emiatt a szarkapár 双喜 shuāngxĭ neve a homonímia folytán egyszersmind „kettős boldogságot” is jelent, amelyet a megkettőzött boldogság 囍 jelén láthatunk az esküvőkre feldíszített kínai éttermek égő vörös dekorációján.

Xu Beihong: Kettős boldogság. Figyeljük meg a két figura hasonlóságát a 囍 jelhez

A boldogság nagy szó. A kettős boldogság kimondhatatlanul nagy. Hogyan lehet ezt még fokozni? Úgy, hogy a két szarkát virágzó szilvafa tetejére ültetjük. A szilvafa neve ugyanis 梅 méi, ami homonímája a 眉 méi, „szemöldök” szónak. A 喜上梅 xĭshàngméi, „szarka a szilvaágon” pedig ilyenformán homonímája a 喜上眉梢 xĭshàngméi(shāo), „boldogság a szemöldököd tetejéig!” jókívánságnak. Ezért látunk szilvaágon flörtölő szarkapárt a tájkép pandantjaként a legtöbb régi városi palota kapujában. Például ezen a régi shaxi kereskedőházon, amely az 1949 óta eltelt boldogtalan idők – a kifejezés a híres Zhang Yimou-film címének parafrázisa – dacára is ellenáll a depresszió kísértésének.


Guo Gan: Himalaya. Erhu solo


magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie magpie


Budapest, az arany város

Lao Shu Huahua: „Ezer mérföld Jiangling, mégis egy nap csupán”

A Lao Shu Huahua, az archaizáló stílusban alkotó népszerű kortárs kínai művész és médiaprofesszor által illusztrált verssor a nagy Tang-kori költő, Li Bai Kora reggeli indulás Baidiból című verséből (759) való. Li Bai ebben, megtudván, hogy száműzetésében császári kegyelmet kapott, örömében úgy érzi, egy nap alatt is képes hazatérni távoli otthonába. Lao Shu ezt a vágybéli utazást jeleníti meg állandó figurája, a köntösös-kalapos Minguo úr hegyek fölött úszó figurájával. De azáltal, hogy az illusztrációt az Air China légitársaság Wings of China c. fedélzeti lapjának októberi száma beemelte reklámnak, új jelentéssel látták el azt, mintegy deklarálván, hogy ők hozzásegíthették volna Li Bait, hogy valóban egy nap alatt eljusson hazájába.

Engem legalábbis hozzásegítettek. Nem is a légitársaság, hiszen éppen fordítva, hazámból Lao Shu Huahua és Li Bai szülőföldjére utazván olvastam az októberi számot. Hanem maga a lap. A Wings of China minden havi száma ugyanis más-más várost állít középpontjába, arról írat esszét egy-egy ismert szerzővel, és ad rövid ismertetőt és hasznos információkat tucatnyi oldalon át. Az októberi szám kiemelt városa pedig nem más, mint Budapest. 布达佩斯,金色城池, Bùdápèisī, jīnsè chéngchí – Budapest, az arany város. S aki esszét ír róla, az a Magyarországon élő legjelentősebb kínai író, Yu Zemin – Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Márai Sándor, Nádas Péter kínai fordítója, s nyolc, főleg Magyarországról szóló (de magyarra soha le nem fordított) esszékötet és három európai útleírás szerzője.

Ezért a szövegért nemcsak azért lehetünk hálásak, mert nyolcmillió emberhez – az Air China évi 90 milliós forgalma egytizenkettede, az októberi szám olvasói –  hozza közel Budapestet. Hanem azért is, mert nekünk is megmutatja, milyen szépnek láthatja, mennyire magáénak érezheti ezt a várost valaki, aki élete első felét egy egészen más kultúrában élte le a Föld másik felén. Látása ugyanakkor nagyon rokon a miénkkel, akik Budapesten tanultunk meg várost nézni és most már így nézünk minden más várost is. Ahogy lassan, helyről helyre, a részleteken eltűnődve, a történelmet megidézve vonul végig a városon, ahogy a megelevenedő múlt egybefolyik a már leendő múltként szemlélt jelennel.




Yu Zemin: Budapest, az arany város

Ahogy minden embernek más az illata, úgy minden városnak is megvan a maga színe. Ha Athén zománckék színű, és Róma zöld, mint a régi bronzok, Bécs pedig kávébarna, úgy Budapest a legtisztább arany.

Huszonhat évvel ezelőtt egy késő őszi napon egy Moszkvából Bécs felé tartó vonat gördült be a budapesti Keleti pályaudvarra. Amint kinyitottam az ajtót, és kitekintettem, azonnal megragadott a lenyűgöző arany látvány, az opálos üvegablakokkal áttört, aranyszínű árnyalatokban játszó falak, s a hatalmas üvegtető, akár egy gazdag istenség templomának kupolája. A ragyogó, de nem égető őszi napfény vakító sugárban tört át a tető fém és üveg szerkezetén, és visszaverődött a tömör arany falakon. Az állomás levegője egyetlen arany káprázatban remegett.


A Keleti pályaudvar főhomlokzata. Visontay Péter fotója

Az eklektikus stílusú Keleti pályaudvar 1884-ben épült, az Osztrák-Magyar Monarchia virágkorának idején. Az „eklektikus” nem kompromisszumot jelent az épület szellemiségében, hanem azt, hogy többféle stílus formanyelvét ötvözi ahelyett, hogy mereven ragaszkodna az egyikhez. Ha útra kelve végighúzom bőröndömet az állomás termein, s körbenézek, akárcsak egy múzeumban, minden alkalommal újabb részleteket fedezek fel. A legtovább a nemzetközi pénztár hosszú folyosójához csatlakozó Lotz-teremben szoktam időzni. Lotz Károly a 19. század egyik legnagyobb magyar akadémikus festője volt, s mint a terem neve mutatja, az itteni freskók mind az ő gazdag szimbolikával áthatott mesterművei.


Később a pekingi Chang’an sugárút helyi megfelelőjének számító Andrássy út felső részén, az Operaház és a Liszt Ferenc tér között egy még ennél is lenyűgözőbb Lotz-termet fedeztem fel a Párizsi Nagyáruház emeletén. Az áruház elődje, a Keleti pályaudvarral egyazon évben épült Terézvárosi Kaszinó híres zenés-táncos mulatóhely volt. A kaszinó 1910-ben épült át Párizsi Nagyáruházzá, aztán keresztülment a háború füstjén, s a 90-es években született újjá az Alexandra Könyvesház-hálózat boltjaként. Kávét is felszolgáltak, s a közismert könyvesbolt-kávézó késő estig nyitva tartott. Sok törzsvendégük volt, s én is gyakran betértem ide. Sajnos a bolthálózat bezárt, s a könyvesbolt-kávézó is történelemmé vált, de azt remélem, hogy nem telik sok időbe, s a Lotz-termet ismét a kávé illata tölti be.

Budapest látogatóinak többsége kötelességtudóan megnézi a Lánchidat, a Halászbástyát, a királyi palotát és a Hősök terét, de nagyon kevesen ismerik a földalatti város varázsát. A budapesti metróvonalakat négy színnel jelölik, sárgával, pirossal, kékkel és zölddel. A „sárga földalatti” története nyúlik vissza a legrégebbre, ez a világ második legöregebb vonala a londoni után. De két dologban első a világon: az első elektromos metróvonal, s az első, amely elnyerte a világörökség címet. „Millenniumi földalattinak” is hívják, mert 1896-ban épült, annak ezredik évfordulójára, hogy a magyarok ősei megérkeztek és letelepedtek a Kárpát-medencében. Ferencz József, az Osztrák-Magyar Monarchia császára személyesen tesztelte a vonalat. Egyszer David Robinson, a neves brit filmkritikus és filmtörténész Budapestre jött filmet nézni, s megkért, tartsak vele a sárga földalattin. A sárga kocsik hihetetlenül ráztak, de épp emiatt sokkal inkább úgy éreztük, mintha téren és időn keresztül folyna az utazás.

Nemcsak a sárga földalatti, de a Budapest felszínén közlekedő villamosok is sárgák. Az öreg házak között kanyarognak, két megálló között alig van távolság, és rövid időközönként követik egymást. Ez egyfelől megkönnyíti a helybeliek életét, másfelől jól mutatja az óváros kis méretét. A sárga villamosok egyfajta sárga tájképpé állnak össze a körutakon, a Duna két partján, s az óvárost a külvárosokkal összekötő csomópontokon. Számomra sokkal elevenebb jelképei a város életének, mint a Lánchíd vagy a Halászbástya. Az utóbbiak statikus, kétdimenziós formában élnek emlékezetemben, míg ezek dinamikusak és háromdimenziósak.



„Ez egy sárga város. Sárga a tarkán rozsdafoltos villamosszerelvény, amely fémes zajjal vonaglik a sárga homlokzatok, kékesszürke tetők, mély kapualjú, magas ablakú paloták között, dang-dang, ding-ding, hallani mindkét megállóban, ahogy egyiktől a másikig vonul. Ebben a városban minden hang is sárga, aranysárga nap vet okkersárga árnyékokat, a sárga utca félhomálya sárgás fényű molylepkéket vonz. A tavaszi ég alatt a park tele van sárga virágokkal, őszi levelekkel, halott levelekkel, sárgászöld mohával. Még a levegő íze is sárga, rozsdás folyóvíz és bomló növények savanyú illata hatja át. Hosszú búzaszőke hajú lány sétál aranybarna színű vizslájával a sötéten fénylő, egyenetlen macskaköveken, kettejük büszke ragyogása tölti be az egész néptelen kis utcát…”

Így kezdődik 纸鱼缸 Zhī yúgāng (Akvárium) című regényem, amelyet Budapest sárga színében írtam, belülről kifelé, közelről távolra, tőlem neki, a pillanatból a történelembe. Huszonhat éve emigráltam ide, s az azt megelőző és azóta eltelt évek száma megegyezik egymással. Életem első felét a vörös falú fővárosban éltem le, a második fele ezé az arany városé. Számomra még a kék Duna is arany színű. Ha ebben a városban jársz, menj el az arany színben ragyogó Operaházba egy előadásra, a sárga falú Széchényi fürdőbe, ahol egy fél napon át ázhatsz a meleg vizű forrásokban, vagy egyszerűen csak ülj le valahol az aranyló árnyékban, igyál egy csésze kávét vagy egy pohár sört, s engedd, hogy az arany idő lassan beszivárogjon és leülepedjen emlékezetedbe.


ḆΞ₪¡ fotója

Hegedűs a Selyemúton


Gyurinak, születésnapra
Shaxiba, a tea és ló útjának egyik legszebb és legarchaikusabb karavánszeráj-városkájába az ezeréves karavánút és a mellette futó patak az északi városkapun lép be, s a déli városkapun lép ki, hogy a Marco Polo látta öreg hídnál érje el a Heisu-folyót. A két kapu között teaházak szegélyezik, s keskeny gyalogutcácskák ágaznak le róla. Az utcácskákban épült módos kereskedőházak némelyikét már vendégházzá alakították át az újkori selyemút vándorai számára. Másokban még öregek laknak, akik a turizmus uszályába kapaszkodva ugyancsak kiadnak egy-egy szobát, vagy szuveníreket árulnak a ház elé kitett asztalokon.



„Ma van kiadó szoba: normál és franciaágyas!”

A kiadó szobát kínáló ház ajtaja vendégváróan nyitva, zene szűrődik ki rajta. Benézünk. A nagy terem közepén, épp az ajtóval szemben szép, karakteres arcú öregember ül a széken, s erhun, kéthúros kínai hegedűn játszik. „Bejöhetünk?” „Persze, qing zuo, qing zuo, üljenek csak le.” A nagy asztal mellett kapunk helyet, épp szemben az öreggel. Körben a családtagok ülnek, jobbra nagy képernyőn történelmi film fut, de a hangot levették. Az öreg lehunyt szemmel játszik, befelé figyel, mintha a belülről hallott zenét közvetítené számunkra pontosan, tisztán, lenyűgöző könnyedséggel. Mint Okudzsava hegedűse.




shaximusic1 shaximusic1 shaximusic1 shaximusic1 shaximusic1 shaximusic1 shaximusic1 shaximusic1 shaximusic1

Vagy fél óra folyamatos játék után az öreg szünetet tart, nem néz ránk, a háziakkal tréfálkozik. Szokatlan számára az európai publikum, de tetszik is neki a helyzet. Hívjuk, hallgasson bele a felvételbe. Felteszi a füllhallgatót, megint ugyanolyan odaadással figyel befelé, mint az előbb, mintha a kétféle belül szóló hangot vetné össze.


shaximusic2 shaximusic2 shaximusic2 shaximusic2
Kérdezgetni kezd, de erős tájszólását szinte egyáltalán nem érteni. Orvosságos dobozt vesz elő a zsebéből, feltépi, és arra írja a kérdéseit kínai karakterekkel: honnan jöttünk, mit csinálunk itt. Írásban beszélgetünk egy darabig. Aztán visszaül, újra játszik. A családfő feláll a tévé mellől, úgy fotózza őt a mobiltelefonnal, hogy mi is rajta legyünk a képen.




Még negyedóra, s aztán kezével jelzi, hogy kiszáradt, inni szeretne. A sarokba állítja a hangszert, töltenek neki. Mi is elérkezettnek látjuk az időt a búcsúzásra. Köszönetet mondunk az öregnek és a háziaknak, meghajolunk. A családfő az ajtóig kísér.


Yünnani túránk első napján Daliban barátom, az egyik legeredményesebb kínai népzenegyűjtő, Shi Tanding látott vendégül minket. 2006 óta több mint kétszáz CD-t adott ki a nyugat-kínai nemzetiségek zenéjéből. Éjszakába nyúló előadásán azt mutatta be számos felvétellel, mennyire eleven még ma is ez a zenei kultúra, mennyire áthatja a falvak és kisvárosok életét, és milyen kitűnő előadókkal találkozhat még mindig lépten-nyomon az ember. Ezt illusztrálta most ez a szép találkozás is.

Illés Gábor, Kálmán Dani és Sajó Tamás fotói, Kálmán Dani videói

Falu a völgyben


Daliból, Yünnan északi központjából nyugatra, a burmai-tibeti határ felé igyekezve az út tíz mérfölddel Nuodeng, az ezeréves királyi sóbányaváros előtt éles kanyart ír le. A kanyarban jobbra fordulva fokozatosan szép kis folyóvölgy nyílik ki előttünk. Először a szépen művelt teraszok erezete terül elénk, mint lenyűgöző mintájú nomád szőnyeg, aztán fokozatosan kibontakozik a völgyben fekvő falucska is. A hegyoldalba vágott útról letekintve a sok száz éves házak fehérre meszelt vagy barnán hagyott vályoghomlokzatainak, ívelt cseréptetőinek, faragott kapuinak, szabálytalan ablakainak egymás fölé rendeződő mozaikja úgy sorakozik fel a túlsó domboldalon, mint Český Krumlov házai egy Schiele-képen.


Egon Schiele: Krumau an der Moldau, 1914

Sokszor mentem végig ezen az úton, s a falucska előtt elhaladva mindig azt kívántam, bárcsak megállíthatnám a buszt, bárcsak leereszkedhetnék a völgybe, beléphetnék a Schiele-képbe, végigjárhatnám az utcákat, megcsodálhatnám a faragott kapukat, átléphetnék küszöbükön. Most ennek is eljött az ideje.

Heping falu, 和平村 Hépíngcŭn olyan kicsi, hogy a legtöbb térképen nincs is rajta. A minitúránk számára bérelt kisbusz vezetője nem is hiszi el, hogy létezik, a tizenöt kilométerrel korábbi Guanping faluban áll meg. „Mit akarnak látni ezen?” mutat végig a poros főutcán. „Ezen semmit. De menjen még egy kicsit tovább”, mutatom neki a Maps.me-térképre tett pint. Bólint. Nem először történik már, hogy neki, a kínai turisták igényeihez szokott dali sofőrnek újat tudok mutatni Yünnanban. Elindulunk.


A folyócska hídja előtt háromkerekű tuk-tukok parkolnak, a legtehetősebb falubeliek verdái, akik már ilyennel járnak a tíz kilométerre lévő Yunlong városba, és hoznak árut is onnan. A híd korlátjáról régi kőoroszlánok nézik őket szigorú tekintettel. A hídon túl nincs motoros közlekedés. Gyalog indulunk el a faluba.



Az alsó főutcán elegáns, klasszikus kínai házak sorakoznak, magas homlokzattal, pompás faragott kapuval. Ezek azok a házak, amelyeknek fehérre meszelt, két-háromemeletes hátsó homlokzata néz a folyó és az út felé. A legtöb kapun lakat, a legtöbb homlokzatról már nem is a vakolat, de a vályogtégla mállik. The bourgeoisie has left the building.





Ahogy haladunk előre, nyolc európai hatalmas teleobjektívekkel, a mellékutcákon sorra nyílnak a házak, kíváncsi nők kapaszkodnak fel a lépcsőkön a a főutcára. Néhány férfi is, mintha épp csak arra járna. Néznek, mintha filmforgatás zajlana, mintha egy párhuzamos valóság vonulna végig a falun. Kínaiul szólítom meg őket, összerezzennek, nevetve válaszolnak, ők is belépnek a képbe.





Felkapaszkodunk a felső utcára. Itt vár ránk az a ház, amely az autóútról nézve úgy áll díszes kapujával a kínai Schiele-kép közepén, mintha templom lenne, nagygazda háza, történelmi titkok tudója. A képen köréje épül fel a falu. Sokszor elképzeltem már, ahogy szekér áll meg előtte, árut rakodnak, kivilágítják, vacsorát, esküvőt tartanak benne. Van benne valami az erdélyi házak hívogató otthonosságából. Itt állunk előtte. A szép kapu fölé beillesztett márványlapon megzöldült – egykor nyilván aranyszínű rézzel megfestett – felirat, mint a nagy földbirtokos-udvarházakon szokás.




A ház tornácán két szelíd férfi tessékel be minket. Dédapjuk még szolga volt, aztán a burzsujok után ők maradtak a házban, amely már csak árnyéka egykori önmagának. A valaha festett faburkolatokat sok évtizedes újságpapírral tapétázták ki, de már az is mállik le, annak megújítására sincs erő, hát még a házéra. A központi átriumot felverte a fű, tyúkok kapirgálnak benne, kukoricadaráló áll üresen a néhai disznóknak. Az egyik férfi kihív a hátsó udvarba, felmutat a ház hátsó falára. A falon a császári időkből származó rajzok és feliratok, amelyeket az ólak tetői óvtak meg a pusztulástól.






A falu mégsem halott. A pusztulás, elhagyatottság és nyomor évtizedei után, úgy tűnik, Kína nagy gazdasági robbanásának hasznából valami ide is kezd lecsorogni. Noha a falunak, ahogy azt a főutcán kiragasztott társadalombiztosítás-befizetési regiszter mutatja, csupán százötvenkét lakosa van, mégis sok házat az elmúlt időben kezdtek rendberakni. Behívnak az udvarba. A vályogfalakat Ytong-téglára cserélték le, a régi faburkolat helyére olcsó csempe került. Az udvar egykori kövezetét sík betonnal öntötték le. Ami túlélte Mao rendszerét, az most esik az új világ áldozatául. Valószínűleg ezek az utolsó évek, hogy a yünnani hegyvidéken még mindenütt fennmaradt hagyományos falvakat eredeti formájukban láthatjuk.




A híd oroszlánjai még jobban összehúzzák szemöldöküket, amikor Csaba bekapcsolja a drónt. Valaki telefonálhatott, mert kisvártatva rendőrségi autó jön le a hídhoz. Ki sem szállnak, megfordulnak, visszaindulnak, hagyják, hogy a külföldi légifelvételt készítsen a szigorúan titkos faluról. Ez már az új világ. A drón végigszáll a falu fölött. A szürke háztetők pajzsai alatt vékony árok a főutca, sötét négyszögek a zárt udvarok. Madártávlatból nem látszanak a részletek.